Napjainkban egyre többet vitatott kérdés,
hogy mit lehet kezdeni a mûvészeti neveléssel, általában
a mûvészetekkel akkor, amikor egyrészt a természettudományok,
másrészt a technikai és elektronikai területek
korszakát éljük. Szükség van-e egyáltalában
mûvészetre ma, ill. történt-e ezen a területen
valamilyen funkcióváltás, amit a mûvészeti
nevelés még nem vett tudomásul, vagy nem vesz tudomásul.
Véletlen-e az, hogy ezek a területek az oktatási rendszer
perifériájára szorultak és - gyakorlatilag
- a legtöbb esetben szinte csak, mint kötelezô iskolai
"pótcselekvés" jönnek számításba.
Vagy lehetséges, hogy manapság a mûvészetre
és a mûvészeti nevelésre csak a mûvészeknek,
a mûvészet- és zenetörténészeknek,
a rajz- és zenetanároknak és a sznoboknak lenne szüksége?
Az egyik oldalon hangoztatjuk a hagyományokat,
a másik oldalon a naprakész korszerûséget, de
- tisztelet a kivételeknek - általában rosszul nyulunk
mindkét problémához. Egyrészt, ahogy már
Gorkij is mondta,
"a hagyományt ugródeszkának és
nem heverônek kell tekinteni", (pedig milyen sokan hevernek a hagyományon),
másrészt a korszerûség nem azonos a mániákus
újszerûség keresésével, a "magánmitológiákkal",
vagy az ilyen-olyan divatokhoz való igazodással, miközben
éppen önmagunkat és aktualitásunkat veszítjük
el.
Véleményem szerint a mûvészet
ott kezdôdik, hogy a mindenkor adott körülmények
között idôben felismerjük-e, hogyan tudunk mûvészeti
eszközökkel - mint sajátos kommunikációs
eszközzel - kellô színvonalon, hatékonyak lenni.
Nincs értelme, hogy avval áltassuk és mentsük
fel magunkat a felelôsség alól, hogy a mai kor nem
kedvez a mûvészeteknek. Ez nagyon kényelmes álláspont
lenne.
Gyakorlatilag nap mint nap becsapjuk magunkat, elhisszük
saját hazugságainkat, jónak hisszük a rosszat
és ostobaságnak a jót, és eközben önelégülten
ülünk szánalmas babérainkon. Kreativitásnak
mondjuk a manipulációt, célnak a csakis önös
érdekeket, a mindenáron való egyéni érvényesülést,
a mások tollával való dicsekvést. (Mindezekben
sajnos a médiák sem ártatlanok.)
A mûvészeti nevelés (ál?)harcosainak nagy része természetesen érzi ebben a légüres térben a mellôzés veszélyét, ezért egyre hevesebben bizonygatják (fôleg szavakkal), hogy milyen fontos ez a terület, és egyre agresszívebben tolódnak el egy "belterjes szakmaiság" irányába - éppen a természetes kommunikáció rovására. Ennek aztán az a következménye, hogy egyre jobban eltávolodnak az emberi élettôl és egyre jobban perifériára szorítják önmagukat.
Mi lehet az oka vagy kik lehetnek az okai ennek az áldatlan
torzulásnak?
A mûvészeti "szakmán kívüliek"
és a hivatalnokok, vagyis akik nem értenek ehhez a területhez
és ezért nem is ismerik fel a jelentôségét?
Valóban ôk-e a hibásak!? -
Vagy a szakmabeliek, akik nem tudják saját
szakterületük képzési rendszerét fontossá,
MÁSOK SZÁMÁRA IS (!) fontossá tenni...fôleg
a közismereti oktatásban. Mert megszokták már,
hogy a rajz vagy az ének nem igazán lényeges, hiszen
csak készségtárgyak, és elfogadva ezt a "tényt",
inkább sopánkodnak vagy arisztokratikus gôggel beletörôdnek…
(Megjegyzendô, hogy egyrészt minden iskolai
tantárgy készségtárgy IS, másrészt
viszont a mûvészeti tárgyaknak is éppúgy
van "nem készség" oldala, mint bármilyen másik
"fontos" tantárgynak. A készségtárgy "bélyeget"
feltehetôen azért kapták a mûvészeti tantárgyak,
mert eleve beszûkültek, és valóban "csak készség
szinten" történik a tanításuk. Vagyis "mi magunk"
degradáltuk készségtárggyá saját
tantárgyunkat.)
A rajztanárok és énektanárok
többsége érzi is, hogy valami nagyon nincs rendben,
és valami alapvetô tekintélyvesztés lengi körül
ezt a területet. Ennek megszûntetése érdekében
már évek (évtizedek) óta folynak is különbözô
kísérletek, amelyek azonban inkább divatból
(és kísérleti pénzekért), mint az alapvetô
bajok felismerésének szükségességébôl
jöttek létre.
Ezek - jellegükbôl adódóan -
a legjobb esetben is, csak tüneti kezelésekhez vezettek eddig,
vagyis csak fájdalomcsillapítók voltak, amelyek után
a betegség - ha látszatra nem is fáj annyira - ugyanúgy
megmaradt.
Pedig GYÓGYSZERRE lenne szükség! Amelyik, ha azonnal nem is csillapítja a fájdalmat, sôt esetenként átmenetileg fokozza is, de GYÓGYÍT, és képes megszüntetni ezt a kóros állapotot, új lendületet és perspektívát adva a mûvészeti nevelés egész területe számára.
A mûvészetpedagógiának tehát
az lenne a dolga, hogy - érzékelve a jogos perifériára
kerülés tényét - ne akarja mindenféle
(ál)kifogással megkerülni a problémát,
másokra hárítani a felelôsséget, és
struccpolitika helyett a valódi okokra kellene odafigyelni. Vállalni
kellene a mûvészeti nevelésnek a talpára állítását,
mert a fejetetején nem érzi jól magát - a fájdalomcsillapítók
ellenére sem.
Persze lehet, hogy ez sok gondot okoz, sok nehéz
problémát vet fel, és egy sor, már megrozsdásodott
beidegzôdésnek és rosszul értelmezett "szakmai
tisztességnek" (szakmai dogmának) a feladását
jelentené.
De ha félúton mindig megállunk,
minden igyekezetünk visszájára fordul. És a végén
valóban elhisszük, hogy nem lehet segíteni ezen az állapoton.
Ideig-óráig jól használható
kifogás volt, hogy a mûvészet (és a mûvészeti
nevelés is) valami egészen más, nem lehet összehasonlítani
más tantárgyakkal, nem lehet várni tôle semmiféle
kézzel foghatót, de mint érzelmi nevelés…stb…
stb.
És mostanában jó kibúvó
a "világjelenségre" való hivatkozás is… mit
tehetünk hát ellene?
Pedig kellene és lehetne is! –
Egy „fecske” ugyan nem csinál nyarat, de több
„fecske” már kiprovokálhatja, ha akadnak néhányan,
akik mernek vállalkozni arra, hogy a "pocsolyának" nem csak
a felszínét kavargatják, hanem belekotornak az aljába
is, és amit ott tapasztalnak, annak vállalják a következményeit
is.
Meggyôzôdésem, hogy (a sok negatívum
mellett) több olyan „szellemi erôfeszítés” van
az országban, amelyekkel ha létrejönne a "kézfogás",
történne is valami elôrelépés…
Így jött létre például mûvészeti szabadiskolánk is Pécsett, 1985-ben, vagyis nem a rendszerváltás által "védett" körülmények között. Mai teljes neve: Apáczai Nevelési Központ Martyn Ferenc Mûvészeti Szabadiskola, zenei és vizuális tagozattal.
Az iskola elôzményét képezte
(még 1968-ban) APAGYI MÁRIÁVAL elkezdett közös
(zenei és vizuális kapcsolatokra épülô)
mûvészetpedagógiai kísérletünk,
mely azóta már természetesen a "kísérleti"
stádiumon túljutott.
Ennek ellenére továbbra is fenntartottuk
azt a rugalmas állapotot, mely folyamatosan fejleszthetô,
szélesíthetô és nyitottan képes reagálni
az újabb és újabb kihívásokra.
Napjainkra tehát már (30 éves tapasztalattal!)
sok mindenen túljutottunk, így "letisztult" alapállásunk
nagyon röviden a következô:
1. Célnak nem a mûvészetet és
nem is a mûveket tekintjük (ez bármilyen
megbotránkoztatóan hangzik is), hanem az
emberMÛVET.
A mûvészetet tehát mindenképpen
az embert szolgáló (de nem kiszolgáló!) eszköznek
tartjuk. Éppen ez adja meg a súlyát és felelôsségét.
EZÉRT nem mindegy, hogy mit, mikor, hogyan és kinek tanítunk,
és ezért nem mindegy, hogy ez milyen mûveken keresztül
történik.
2. Meggyôzôdésünk, hogy a mûvészeti
nevelés csak akkor lehet(lesz)
igazán fontos, ha nem önmagában akarjuk
fejleszteni, hanem a különbözô
szakterületekkel való kapcsolatában,
vagyis megkeressük azokat az
interdiszciplináris csomópontokat, melyeknek
a birtokában más és nagyobb rálátású
összefüggésben kezeljük a saját szakterületünket.
Így valósulhat csak meg az az "organikus
integráció", mely
"a gyökerek" környékén tartalmilag
(és nem pusztán szervezeti alapon)
hozza felszínre a kapcsolatokat.
3. Be kell látnunk - akár tetszik akár
nem -, hogy addig nem lesz igazán
fontos se a mûvészet, se a mûvészetpedagógia,
amíg csak mi magunk
hangsúlyozzuk a fontosságát. Fontos
akkor lesz, ha a "szelet-ember" helyett a Moholy-Nagy László-i
"teljes ember" nevelését valósítjuk meg, a
"lilagôzôs" mûvészkedés helyett. - Ha a
többi szakterület is hasznosítani tudja majd azokat a
szellemi, gondolkodásbeli és szemléleti alapokat,
melyeket éppen a mûvészeti nevelés fejlesztett
ki.
4. A fentiekbôl következik, hogy szabadiskolánk
két tagozata, a vizuális
és a zenei, nem egymástól függetlenül
mûködik, hanem azokra a közös
alapokra épül, melyek mindkettôben
meghatározók. (Ezekrôl egyébként kiderült,
természettudósokkal kialakult kapcsolataink során,
hogy más területekre is érvényesek.) Ezek
a közös alapok, nagyon általánosan és leegyszerûsítve:
az elemek rendszere, a szerkezeti elvek rendszere és a funkciók
rendszere.
5. A fenti szempontokat érvényesnek tartjuk
az ún. közismereti
mûvészeti képzésre és
a szakmára felkészítô képzésre
egyaránt.
Mindkettônek ugyanaz az alapja, de a közismereti
képzés esetében tisztázni kell, hogy a mûvészeti
szakmáknak melyek azok az alapjai, amelyek minden ember számára
szükségesek és amelyeket elvárhatóan el
is tudnak sajátítani (ezt se a központi, se az egyéb
tantervek nem tisztázzák). A szakmára felkészítô
képzésnek - ugyanezen alapokra építve - sokkal
mélyebb, szélesebb skálájú és
sajátosabb ismereteket kell nyújtania.
6. Mindkét képzési szinten párhuzamosan
van jelen a rögtönzés, mint
adott pillanatban történô gyors reagálás,
a komponálás, mint a
rögtönzést kiegészítô,
rendezô, "csiszoló" tevékenység és az
interpretáció, amely egyetemesen vonatkozik minden megvalósításra,
megszólaltatásra és megjelenítésre.
NYELVET tanítunk tehát, a nyelv önálló
alkalmazását, és nem már meglévô
mûvészeti megoldások ilyen-olyan ismétléseit!
Vagyis nem elôre meghatározott, "elvárt"
eredményekhez akarunk eljutni (mint a tantervi követelmények,
még ha az "átjárhatóság" érdekében
történik is ez), hanem mindenkitôl a személyes
hitellel létrehozott maximum teljesítményt várjuk,
ill. ezt segítjük kibontakozni, ami elôre nem kiszámítható,
különbözô - sokszor meglepetésszerû -
eredményekhez vezet.
Táblázat formájában összefoglaltuk
azt a folyamatot, mely szabadiskolánkban ma már mindennapi
mûvészetpedagógiai gyakorlat. Tehát megvalósítható
(!), és mérhetôk is az eredmények. Ezért
átgondolásra javasoljuk minden mûvészetpedagógiáért
felelôs embernek.