Szemadám György: Köszöntô

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor Hoppál Mihály és Jankovics Marcell barátaimmal több, mint tíz évvel ezelôtt összeültünk, hogy „Jelképtár” címû szimbólumszótárunk  tervét megbeszéljük és leendô szócikkeinket szétosszuk magunk között, akkor az „Isten” címszót éppen én kaptam, netán vállaltam. (Nota bene! Az „Ördög”-öt is). Aztán amikor eljutottam a megírásig - ehhez több év is kellett - „csupán” a következô kérdéseket kellett magamnak feltennem: Ahhoz, hogy a szócikk mindenki számára megközelíthetô legyen egyesszámban, vagy többesszámban írjam? Kis betûvel vagy nagy betûvel jelöljem? Hogyan lehet egy lélegzettel szólni az ókori egyiptomi istenek pantheonjáról, a zsidók többesszámû Elochimjáról és egyesszámú Jahvéjáról, vagy mondjuk arról a személytelen Erôrôl,  amilyen mondjuk az indiánok Manituja, vagy más természeti népek „Istene”? Nem kell-e az utóbbi esetben az isten (Isten?) kifejezést idézôjelbe tenni? Meghatározható, körülírható egyáltalán a fogalom (merthogy egy szimbólumszótárban ez azért a minimum)? Illetve: fogalomról, személyrôl, vagy valami másról van szó? Ha megszemélyesítéseit-pl. Jézust- csupán szimbólumnak tekinti az ember, akkor vajon jó úton jár-e? Egyáltalán szimbólumnak tekinthetô-e Isten (isten, istenek)?

Nos, a „Jelképtár” e szócikke megíratlan - és szerintem megírhatatlan - maradt, s azt hiszem: a bennem élô kinzó hiányérzet ellenére is jól van ez így!

Valami hasonlót élek meg most, amikor a II. Nemzetközi Fényszimpózium megnyitóján a nagy nyilvánosság elôtt be kell vallanom, nem tudok szólni a fényrôl, illetve a Világosságról. Természetesen a fizikailag számontartható fénysugár tulajdonságairól lehetne szólni, de gondolom errôl néhányan, nálam avatottabbak tartanak majd elôadásokat ezekben a napokban. Én azonban arról a Fényrôl szerettem volna mondani valamit, ami nem kivülrôl, hanem belülrôl jön, s be kell látnom kénytelen vagyok mások szavait kölcsönvenni. Annál is inkább, mert igen rokonszenvesen hozzánk hasonló tétovasággal szólnak a fényrôl. Goethe például így ír „Színtan”-ának bevezetôjében:

„Hogy mindenek elôtt nem a fényt kellene-e szóba hoznunk, amidôn a színekrôl fogunk beszélni, egészen természetes kérdés, ám erre röviden és ôszintén csak azt feleljük: mivel eddig oly sokat és sokfélét mondtak a fényrôl, aggályosnak tetszik, hogy újra elôadjuk a mondottakat, avagy tovább szaporítsuk azt, amit gyakran elismételtek.
    Mert tulajdonképpen hasztalan vállalkozunk arra, hogy kifejezzük egy dolog lényegét. Észrevesszük a hatásokat, s e hatások teljes története adott esetben bizonyára magába foglalná a szóban forgó dolog mibenlétét.
    Hiába fáradozunk azon, hogy megrajzoljuk egy ember jellemét, ellenben vessük össze tetteit, cselekedeteit, elôttünk fog állni jellemének képe.
    A színek a fény tettei és szenvedései. Ebben az értelemben remélhetjük, hogy felvilágosítással szolgálnak a fényt illetôen.”

Másutt- de ugyancsak a „Színtan” bevezetôjében - Goethe azt a számunkra talán meglepô következtetést vonja le, hogy a külsô és belsô fény forrása ugyan az: „A szem a fénynek köszönheti létét. A fény olyan szervet fejleszt ki közömbös állati segítô szervekbôl, melynek az a célja, hogy hozzá hasonlóvá legyen, s így alakul ki a szem a fény hatására a fényért, hogy a belsô fény találkozzék a külsôvel.

A fénynek és a szemnek ezt a közvetlen rokonságát senki nem fogja tagadni, de az már nehézségekbe ütközik, hogy a kettôt egyszerre egynek és ugyanannak gondoljuk.”

Végezetül, ha a külsô és belsô fényt - a fény aktív? és passzív? oldalát (melyik-melyik?) - érintve  az ember meg akar valamit fogalmazni, akkor csak egyet tehet: fellapozza a Könyvet, hogy a belsô fény sugarának felélesztésénél észrevehesse azt a másikat, a külsôt.

„Valahogy úgy szeretne az ember látni, ahogy Ezékiel próféta elmondhatta. „Ott fölöttem volt az Úr keze. Ezt láttam: észak felôl forgó szél támadt és nagy felhô. Fényesség vette körül, tûz, amelybôl villámok törtek elô. A belsejében a tûz közepében valami fénylett, mint az érc.” (Ezékiel 1,4 )

Jánosnál pedig ezt olvassuk.„Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (János 8, 12)

Ôszintén remélem, hogy a II.Nemzetközi Fényszimpózium feladatának fogja tartani annak a belsô világosságnak a felélesztését és fogékonnyá tételét, amely talán éppen a külsô fények villódzásától elvakítva oly kevéssé képes felfényleni e napfogyatkozásos években.