Sohár Attila

A látás új nyelve az építészetben


"A nyelv reviziójára van szükség. Nap mint nap mindannyian - egyénként, csoportként, társadalomként - beleütközünk abba, amelyet a régebbi nyelvek teljességgel kihagynak a számításból... Vizuális téren legtöbbünk még mindig 'tárgyakban gondolkodik', ahelyett, hogy 'viszonylatokban gondolkodnék'. Foglyai vagyunk azoknak az ősi orientációknak, amelyek az általunk örökölt nyelvekbe vannak beleágyazódva."


Ez az idézet Kepes Györgynek A látás nyelve c. könyvéből származik. Ötvenöt évvel ezelőtt íródott, mégis alátámasztja azt a tényt, hogy szükség van az építészetben a mindmáig uralkodó tervezési módszertan és esztétika megkérdőjelezésére a "cyberspace" korszak műszaki újdonságainak a fényében. Ennek a megkérdőjelezésnek az interaktív cyber-technikák potenciálja és  e potenciál fejlődését meghatározó új filozófiai gyökerek közegében kell zajlania, mégpedig avval a céllal, hogy feltérképezhessük lakótereink és építményeink new információs és esztétikai peremvidékeit. A TransArchitecture olyan mozgalom, amelynek ez a célja: nemzetközi irányzat, amely 1977-ben indult és részben koncepcionális kutatómunkát végez, részben azt vizsgálja, hogy miként változik az építészet az új numerikus technikák és a virtuális architektura viszonylatában. Michel Vienne, kutatási igazgató és a TransArchitecture-kiállítások kurátora igen jól fogalmazta meg ezt:

            "Egy olyan új építészet kialakítása, amely magáévá teszi ezeket az új technikákat, egyben azzal jár, hogy szakítunk a statikus világ platonikus eszméjével, amely a végleges produktumban jut kifejezésre, olyan produktumban, amelyből semmi sem vehető el, s amelyhez semmi sem tehető hozzá; ez volt az építészet uralkodó eszméje a kezdetektől fogva."

Napjainkban az építészek és tervezők ebben az új technikában a virtuális "real-time" fotórealizmus lehetőségét látják, ezért a cyberspacenek ez az alkalmazása továbbra is csupán kifinomult rajzeszköz, afféle komplex rajzceruza. Korunkban a Látásról és az Esztétikáról alkotott felfogásunk áttevődött a kontextus-uralta média-események terére: a mega-bevásárlóközpontok és a mega-mozik kihívást intéznek klasszikus látás-felfogásunk és a megfigyelő státusa ellen, mégpedig azoknak a módosulásoknak a közegében, amelyeket a viselkedéssémákat mutató dinamikus rendszerek idéznek elő. Az ilyen dinamikus rendszer - például a mozgásban levő kép - olyan fókusz, amelyben számos más kérdés is vizsgálható. [1]

            A képnek sokféle formája létezik a cyberspaceben, sűrűn stratifikált a számítógépes interfész révén, s ráfeszül a valóság-hálóra, mint ahogy ez egy Virtuális Valóság-környezetben történik, vagy a kép közvetlenül a szemre implantálódik s a pszichét alámeríti a hiperrealitásba. Ezek mind megjelenités- és interaktivitás-rendszerek, melyek egyrészt konfrontációs jellegű talákozások színpadául szolgálnak, másrészt olyan meghatározó tényezők lenyomatát rögzítik, amelyek máshonnan érkeznek és az érzékelés szerkezetéhhez kapcsolódnak. [2]

Látásunk és létezésünk új dinamikus feltételeit alapvetően meghatározzák az érzékelési koordináció új tényezői. Minden érzékünktől az új fiziológiai készségeink integrálását követelik meg. A kép a koordinációt új, dinamikus szintre emeli. Kepes György szavaival:

            Korunk vizuális képének meg kell felelnie mindezeknek: a térnek olyan nyelvét kell kifejlesztenie, amely illeszkedik a tapasztalás új normáihoz. Ez az új nyelv képessé teheti és képessé is fogja tenni az emberi érzékenységet arra, hogy érzékelje azokat a tér-idő viszonyokat, amelyeket korábban soha nem érzékeltünk. [3]

Az építészetben az egyik ilyen korábban nem érzékelt viszonyt a tudás esztétikai peremének nevezném; ez szokásszerűen következik mindennapos térbeli tevékenységeinkből, a korábban említett tényből, "hogy szükség van az érzékelés új koordinációira és fiziológiai készségekre a tapasztalás új normáihoz". "A formáknak és az esztétikának a kétdimenziós képben való prefigurációja szükségképpen következik abból, amivé az információs világból származó háromdimenziós valóságban lesz." [4] Ugyanez a tudás-telítettség kapcsolja össze az információs tér mozgását a virtuális világban a valóság-küszöbhöz, mint ahogy ez a komputer képernyőjén történik. Például az egyik világháló-oldaltól a másik hoz vezető folyamatossági szálakat, azok a paramétereket, amelyek lehetővé teszik ezt a virtuális műveletet, fel kell használni a fejlődő építészeti terek és formák kialakítása során a magunk háromdimenziós valóságában. [5]

            Az egyre szélesebb kröű művészeti gyakorlatban ezekek a módszereket minden lehetséges módon alkalmazzák. Az építészetnek is merítenie kell ennek a potenciálnak a forrásából. Az alapvető probléma, amely ezt az új művészeti potenciált az építészettel összefüggésben terheli, nem az újfajta művek megalkotásának vagy a technikai hozzáértés megszerzásának a hiányával függ össze. A probléma abban áll, hogy nincs centralizált szubsztanciális magva azoknak a kutatásoknak, amelyeket ténylegesen elvégeznek, és hiányzok azoknak a támogatása, akiknek szubsztanciális elképzelései vannak. Hogy ellensúlyozzuk ezt a hiányt és szubsztanciális programmszerkezettel segítsük az új építészeti  felfogás kialakítását, a művészeti és az építészeti interaktiv területek céljainak interdiszciplináris keresztezését kell minél gyorsabban elvégezni, ami Magyarországon remélhetőleg igen gyorsan meg fog történni.

            Ha televíziót nézünk, olyan programokat látunk, amelyek alapjában véve a dokumentarista és figuratív jellegűek és a realizmuson alapulnak. Azok a televíziós műfajok, amelyek a képzelet forrásából merítenek, elsősorban a gyermek-nézőket célozzák meg. Ezen túlmenőleg a televízió sohasem próbálkozik az absztrakt expresszionizmussal vagy kísérleti képformákkal, amelyekkel a felnőtt képzeletének és tudatalattijának a forrásaiból meríthetne, de a televízió vizuális nyelvében fel lehet fedezni egy olyan művészeti forma lehetőségét, amely ezt a célt szolgálhatná. [6]

            A világháló nagyon jó lehetőséget ad erre a tudatalattiban végzett felfedezőútra. A televízióhoz hasonlóan az építészet is rászolgált a szemrehányásra. A modern tervezés realizmusa, amelyet "a forma a funkciót követi" szabálya fejez ki, mára a tűréshatárig jutott. A tervezésnek ez a filozófiája bizonyította ugyan a maga gazdasági és funkcionális értékét, de arra csupán nagyon kevéssé alkalmas, hogy látásunk nyelvét feljuttassa az érzékelés újabb magaslataira, s ez különösen igaz napjaink hiperkinetikus nagyvárosi környezetének a kontextusában. Ugyanúgy, mint a televízió esetében, ez az esztétikai reagálás  a modern nagyvárosi körülményekre a szociális realizmuson alapul, de leginkább a statika törvényei és a gravitációs erő, amellyel minde építmény harcban áll, a realizmus paraméterei. A cyberspace technikája lehetővé teszi a formateremtést a statika és a gravitáció törvényein kívüli más paraméterek alapján is, olyan paraméterek alapjén, amelyeket a vágy vezérel és amelyeknek a fluxusa kiszámíthatatlan és nem látható előre, szemben a szerkezettel és a gravitációval. Napjainkban a figyelem középpontjában már nem az építészetnek az a kérdése áll, hogy miképp hozza létre a maga jelentését valamely épület, hanem az, hogy miféle ideológiai üzenet kapcsolható egy épülethez. Szükség van a szociális álláspontra az építészeti kifejezésben és gyakorlatban, de az elmélet csupán másodlagos és kiegészítő jellegű, a műre kivülről ráragasztott üzenet, mint a plakát, amelyet a falra ragasztanak.

            Ennélfogva az elméletet a maga megfelelő dimenziójában kell érzékelnünk. Legalább annyira része az életnek, mint azok a külső erők, amelyek mintegy feladják a rendelést az építészet jelentéssel bíró és ideológiai üzeneteire. Az elméletnek nyitott térnek kell lennie, ahol olyan konceptuális munka folyik, amely a formák komplex és magasfokon kreatív fejlesztését célozza.

            Anak az építészetnek, amelynek része lesz huszonegyedik századi városi környezetünk létrehozásában, fel kell fedeznie magának azt az intellektuális világot, amelyet a tegnapi gyakorlatot éltető felfogás nem tett lehetővé, és olyan sokoldalúnak kell lennie, hogy azt át tudja ültetni az anyagi világba. Ahogy Eric Alliez francia filozófus írja: "A fogalom fenomenolóiája nem csupán megértés dolga; életnek kell lennie, amelyet megélünk és megtapasztalunk, hiszen ez maga az érzéki észlelés mezője." Ezért kötelessége az építészetnek, hogy összpontosítson annak az új érzéki észlelésnek a kifejlesztésére, amellyel felfoghatjuk épített környezetünk korábban az észlelés számára hozzáférhetetlen jelenségeit. Például testünk fenomenológiai kifejezésmódként szolgáló kiterjedése is jó ok arra, hogy jobban összpontosítsunk azokra az interaktiv technikákra, amelyek megszabadítják az egyént a hierarchikus struktúráktól és lehetővé teszik az egyén önkifejeződését egy  tágabb mátrixban, amely túllép a szilárd falakon. Azok a technikák, amelyekben mindennapi életünk cseppfolyós és kaotikus paraméterei mutatkoznak meg, az építészetben eddig kifejezésre jutó univerzalizmus és merev racionalizmus eleven cáfolatai.

            Velük ellentétben ezek a technikák lehetővé teszik, hogy intuitívabb és rugalmasabb módon tárhassunk fel ellentmondásos helyzeteket - az emotiv emberi fiziológia és a merev homlokzatok közötti ellenmondát - és ellentmondásos érzelmi állapotokat. Ez a cseppfolyós eljárás képes az összes érzéket stimulálni és alkalomadtán a tudatosság minőségileg új szintjére juttatja az egyént--a világhálón zajló információáramlás már ki is alakította a tudatosságnak ezt az új szintjét. Az interaktív technika újfajta spekulatív tevékenységre ösztönzi az elmét, de elsősorban mégis az emberi érzelmekre és vágyakra hat--kifejezetten érzéki is lehet, mint ahogy az emberi test kommunikációs szótára is természettől fogva az. Az építészetnek az ilyen érzéki szintekig hatóan kell magával ragadnia az elmét.

            A közeg, amely az emberi test kiterjedése, félig áttetsző szűrőként képzelhető el, hártyaként, amely gömbszerű interfészt képez, a mindennap használt fényképezőgépekhez, walkmanekhez hasonlóan, amelyeket mindig magunkkal viszünk, amikor szokásos napi tevékenységeinket végezzük. Innen logikus lépés, hogy szemügyre vegyük a testi tudatosságnak, amelyet különböző kölcsönhatások érnek cselekvési terünkben, a sajátos közteshelyzetét.

            Mindebből következik érzékleteinknek és emlékeinknek  elanyagtalanítása egy új imagológiává, a "látás új nyelvévé". Korábban az "időt" és a "teret" a bennünket körülvevő világ lineáris és statikus logikája szerint fogtuk fel; most az interaktivitásnak szembe kell nézni evvel a lényegi változással a nagyváros érzékelésében és dinamikájában, amelyet az emberi test éppen megtapasztal... Ha megfelelő irányban fejlesztik, ez az új elektronikus bűvészet lehetővé teheti az építészet számára, hogy jóval átjárhatóbb építményeket hozzon létre. Mindez azt jelenti, hogy valamiféle új fizikai impermanenciára törekszünk, amely súlyos szerkezeti követelményekkel jár; ebben a gép nem az egyetlen elismert elem - mint ahogy eddig ez volt az építészetben -, hanem az egyént, aki lakja, használja és létrehozta az épület-gépet, szintén ünneplik, mégpedig megérdemelt potenciálja értékében. El kell persze ismernünk, hogy az áttetszőség nem igazán barátja a privátlétnek, amelyet a magunk privát terei olyan jó hatásfokkal védnek. Egy sűrűbb és népesebb nagyvárosi kontextusban a privátlét nagyon keresett cikk, a személyes terek elsődleges használata. De ez a privátlét a jelek szerint a nagyons nem biztoságos társadalmi magatartásnak teremt biztonságos környezetet: erőszak a családon belül, gyilkosság, nemi erőszak--mindez az anonimitással járó külön kényelemben és fizikai láthatatlanságban részesül, ahol ezeknek az erőszakosságoknak az elkövetői gondolkodás nélkül kezdenek bele deviáns tetteik végrehajtásába. Következésképp ha egy bizonys "áttetszőségi" szintet iktatnánk be egy interaktív hrtyán keresztül az új imagológiai szintaxisba, elejét lehetne venni az ilyen deviáns magatartásformáknak. De vajon elejét lehet-e venni  igazán? Mindenesetre alkalommal szolgálna arra, hogy az építészet  új meghatározását adja a maga esztétikai céljait: efemer legyen, szemben a monumentalitással. Informatív legyen, szemben a kirekesztőlegességgel. Cseppfolyós legyen, szemben a merevséggel.

            Sarah Chaplin, a neves huszadik századi építészet- és tervezés-teoretikus így írt a digitális építészeti kutatásokról:

              Nem a technika szintjét kell fejleszteni, hanem lehetőségeinek kritikusabb megértését. Az építészettel és az épített környezettel kapcsolatban el kell fogadnunk azt a tényt, hogy ezen a téren bizonyos dolgok tovább már nem képesek funkcionálni. Az építészek ma már nem építenek épületeket, hanem információt állítanak elő; ezt az információs technikában beállott változások is alátámasztják. Jelenlegi szókészletünknek ezért alkalmazkodni kell az új helyzethez, de nem a valóság szimulációja révén - azaz nem úgy, hogy a valóságnak valóságosnál is valóságosabb változatait állítjuk elő - hanem azáltal, hogy magunk mögött hagyjuk a fizikai topográfia metafóráit és közvetlenül próbáljuk megragadni az információ inherens topográfiáját. Ehhez alá kell merülnünk, hogy világosabb megértés birtokában bukkanhassunk felszínre.

              Ahelyett, hogy a cyberspace-t olyasvalaminek tartanánk, ami avval fenyeget, hogy átveszi az általunk lakott világnak a helyét, vagy olyasvalaminek, amei   alacsonyabb rendű az általunk lakott világnál, mivel vannak bizonyos vágyak és élvezetek, amelyekkel nem képes szolgálni, tartsuk inkább olyasvalaminek, ami együtt létezik a valósággal, s ahol a hangsúly a cyberspace kiegészítő jellegére esik, s ekkor valóban képes lesz rá, hogy környezetünk megtapasztalásának új útjait mutassa meg nekünk. Az építészet mindigis erre törekedett és - ellentétben Paul Virilio megállapításával az "elveszett dimenzióról" - helyénvalóbb azt mondani, hogy az építészet új dimenzióra tett szert a cyberspace-ben, mintsem azt állítani, hogy elvesztett egy régit. Következésképp egész egyszerűen több útja-módja van az építészi becsvágy érvényre juttatásának. [7]


 Jegyzetek:

 

Takács Ferenc fordítása