Pap Gábor

mûvészettörténész

VELEMÉR

egy téridõ-gráf mûködési vázlata

Elõzmények:

    Vizsgálataink két irányból indultak a címben jelzett téma felé: idõrendben haladva elõször a téridõ-gráf, majd Velemér irányából.
    Jó fél évtizeddel ezelõtt egy képzõmûvészekbõl, építészekbõl, mûvészettörténészekbõl és mûszaki értelmiségiekbõl álló kis munkaközösség elkezdett foglalkozni azzal a gondolattal, mi lenne, ha a kultuszok térben, illetve idõben kibontakozó csomópont-erõvonalrendszereit egységes egészként az oszthatatlan téridõ kontinuumban vizsgálnánk, és mint téridõ gráfokat próbálnánk leírni õket. Ismertük a feladat megoldására irányult korábbi kísérleteket (hogy csak a legismertebb neveket említsem, a francia A. Leroi Gouthan, az angol Norman Lockyer, A. Thom, a német Rolf Müller, Marius Schneider, az amerikai Geral Hawkins, a szovjet L. F. Zsogin, G. K. Vágner, B. A. Rübakov stb.), s hamar tisztába jöttünk azzal is, hogy ilyen irányú vizsgálódásainkkal nemigen számíthatunk népszerûségre egyetlen mai, "jegyzékbe vett" szakterület képviselõinek körében sem. (Vö. M 1975/3., 45-47. o., továbbá Mûvészettörténeti Értesítõ 1976/2., 127-138. o.) Ez persze nem riasztott vissza bennünket a vizsgálatok folytatásától.
    Idestova annak is fél évtizede már, hogy hírt kaptunk róla: a veleméri kora gótikus templom festészeti programját az eddigiektõl némileg eltérõ szempontok szerint dolgozta fel a templom tudós plébánosa, Kovács József. A több mint kétszáz gépelt oldalnyi terjedelmû kézirat (részleteit a Mûvészet 1977/3. száma közölte, a 14-19. oldalakon) a templom festészeti díszítésének a tér három dimenziójában kirajzolódó csomópontjait szembesíti az ábrázolt szentek, illetve túlvilági lények ("égiek") naptári ünnepeinek és "hóráinak" az idõ negyedik dimenziójában kirajzolódó csomópontrendszerével, és a két gráf (csomópont-erõvonalrendszer) között érdekes megfeleléseket mutat ki. Egyetlen példa: Szent Anna napja (1377. november 19.), azaz a "húsvét gyökere" és a húsvét napja (1378. április 18. - a templom felszentelésének évére vonatkoztatva) között pontosan középen helyezkedik el az egyházi évben a Purificatio (más néven Gyertyaszentelõ vagy Mária tisztulása, 1378. február 2.) ünnepe. A veleméri templom térszerkezetébe ez az idõbeli összefüggés úgy rajzolódik át, hogy a diadalív déli tövén elhelyezkedõ Mettercia (Szent Anna harmadmagával) képtõl és a diadalív északi tövén megjelenõ Kálváriától egyenlõ távolságra, a szembe esõ nyugati bejárati ajtó fõlé a Purificatio képjele, a pelikán került. (Võ. M 1977/3 19. o.)
    Azt hiszem, e helyütt nyugodtan eltekinthetek mindazon szakirodalmi passzusok ismertetésétõl, amelyekben ilyenfajta megfelelésekre direkt vagy indirekt utalás történik. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy az általam-általunk eddig elért szakmunkák kivétel nélkül szimbolikus, azaz pusztán megegyezésszerü megfeleltetések elvén alapuló, közvetlenül azonban visszaigazolhatatlan kapcsolódást tételeztek fel az általuk vizsgált kultuszhelyek belsõ csomópont-erõvonalrendszere és a velük kapcsolatba hozott liturgikus, illetve bibliai és szenttörténeti eseménysorok között.
    1976 tavaszán, az említett publikáció (M 1977/3., 14-19. o.) elõkészítése során elérkezettnek láttuk az idõt arra, hogy a két irányból elindult vizsgálódássort összekapcsoljuk, és próbaméréseket végezzünk annak felderítésére, vajon a jelzett kétféle (térben, illetve idõben kirajzolódó) csomópont-erõvonalrendszer direkt módon is kapcsolatba hozható-e egymással s ha igen, mi módon? Addigra már világos volt számunkra, hogy az idõ dimenzió sem an und für sich ("önmagában és önmagáért") értelmezésben kell, hogy szerepeljen ebben a gondolatmenetben, hanem úgy ahogyan a vizsgált összefüggésrendszer születésének ill. rendeltetésszerû funkcionálásának korábban szerepelt, azaz "égiek" viselkedésének egyik lehetséges dimenziójaként, az objektív vizsgálhatóság határai közé szûkítve a kérdést: a fényes égitestek mozgásának közegeként. Márpedig, ha ilyenként vizsgáljuk, akkor az idõdimenzió bármikor neházségek nélkül - és hozzó látványosan! - átfordítható a tér mindhárom dimenziójába, csak annyi feltételt kell biztosítanunk, hogy az "átfordítás" helyszínén a sötétség mindenkor jól elváljék a világosságtól (másszóval a sötétkamra elvet kell alkalmaznunk), továbbá, hogy a folyamat viszonylag kisszámú megfigyelõ (ideális esetben egyetlen személy) számára viszonylag kis területrõl (ideális esetben egyetlen pontról) viszonylag kevés helyváltoztatással (ideális esetben idõegyég alatt végzett egyetlen teljes körbefordulással) valamennyi lényeges mozzanatában áttekinthetõ legyen. És ezzel egyszersmint alapokon definiáltuk minden idõk és helyek elemi kultuszterét ill. kultuszcselekményét. Legalábbis számunkra ez a feltételezés kézenfekvõnek tûnt, és az a tény, hogy a hazai és mintául szolgáló külföldi szakirodalom, eddig nem dolgozott ki ill. nem igazol még ilyenfajta hipotózist semmiképpen sem riaszthatott vissza bennünket attól, hogy megkíséreljünk a végére járni.
    Az "égiek" mozgásának közérdeküen fontos pontjaira (a "pont" itt térben is, idõben is értendõ, és mindkettöben egyformán sarkalatos fontosságú kell hogy legyen!) tájolt templom belsejében, ha ez a templom sötétkamraelven mükõdik, illetve mûködtethetõ, összefüggõ égi eseménysorok "skálájául", szemléletes visszaigazolójául leginkább az északi fal belsõ felülete kínálkozik, minthogy a vele szemben levõ déli nyílásrendszeren keresztül elvben az év minden napján jut be fény a templombelsõbe, s az - ha megfelelõen szük, megfelelõen profilozott és megfelelõ szûrõ, egyben fókuszáló természetû fényáteresztõ közeggel kitöltött ablakon át vetül be-az éven belüli helyzettõl függõen kisebb vagy nagyobb távon "gyalogol" végig az északi fal összefüggõ képsorán, rendre kiemelve a sötétbõl (életre keltve, megszólaltatva) a falkép (dombormû, kárpit stb.) megfelelõ elemeit, élõ vagy "hagyományos" mûtárgyfotózásra, s mert ebben a mûveletben csak akadályozott volna a tükör, egy hirtelen mozdulattal felcsaptam magam mögé - hova is? Ahol üres hely volt: az egyik déli ablak rézsûjére. És ebben a pillanatban az északi fäl velünk szembe esõ egyik legexponáltabb pontján (éppen kameráink látómezejében) megjelerit a várva várt fényfolt. Igen, amire a legkevésbé gyanakodtunk, a rézsü volt a keresett tükrözõfelület. (Mint késõbb, a felvételek elõhívása után kiderült, a tükör nélkül is bekövetkezett volna a "megvilágosodás"; csak a mi szemünk számára már érzékelhetetlen módon, mivel a templom legutóbbi felújításakor-éppen az egyöntetõ megvilágítás érdekében - sárga drótüveg került az ablakokba, amelyen át a fény teljesen szétszórva jut be a templombelsõbe, így csak a mi felfogó apparátusunknál érzékenyebb fotóemulzió mutathatta ki a tónuskülönbséget a közvetlenül megvilágított, illetve a megvilágítatlan freskórészletek között.) Utólag alaposan átgondolva a dolgokat, voltaképpen egészen direkt módon is kapcsolatba hozható-e egymással, s ha igen, mi módon. Addigra már világos volt számunkra, hogy az idõ dimenzió sem an und für sich (önmagában és önmagáért) értelmezésben kell hogy szerepeljen ebben a gondolatmenetben, hanem úgy, ahogyan a vizsgált összefüggésrendszer születésének, illetve rendeltetésszerü funkcionálásának korában szerepelt, azaz "égiek" viselkedésének egyik lehetséges dimenziójaként, az objektív vizsgálhatóság határai közé szükítve a kérdést: a fényes égitestek mozgásának kõzegeként. Márpedig ha ilyenként vizsgáljuk, akkor az idõ-dimenzió bármikor nehézségek nélkül - és hozzá látványosan! - áttordítható a tér mindhárom dimenziójába, csak annyi feltételt kell biztosítanunk, hogy az "áttordítás" helyszínén a sötétség mindenkor jól elváljék a világosságtól (más szóval a sötétkamraelvet kell alkalmaznunk), továbbá hogy a folyamat viszonylag kis számú megfigyelõ (ideális esetben egyetlen személy) számára viszonylag kis területrõl (ideális esetben egyetlen pontról) viszonylag kevés helyzetváltoztatással (ideális esetben idõegység alatt végzett egyetlen teljes körbefordulással) valamennyi lényees mozzanatában áttekinthetõ legyen. Es ezzel egyszersmind alapfokon definiáltuk minden idõk és helyek elemi kultuszterét, illetve kultuszcsélekményét. Legalábbis számunkra ez a feltételezés kézenfekvõnek tünt, és az a tény, hogy a hazai és a mintájául szolgáló külföldi szakirodalom eddig nem dolgozott ki, illetve nem igazolt még ilyenfajta hipotézist, élettelen szereplõit, kit-kit a maga idejében. Ez így rendben is volna - elvben. Van azonban egy apró bökkenõje a szépen kidolgozott gondolatmenetnek. Az ti., hogy a Nap, látszólagos égi útját járván a horizont fölött, mire a déli oldalra ér, már olyan magasan jár, hogy a déli ablakokon át bevetülõ fénye nem érheti el a szemközti falfelületet, hanem egyenesen a padlóra tûz le. (Más kérdés, hogy ezt az "utat" is számon lehet tartani a padlózat mintáinak, jelenetes vagy "dekoratív" ábrahalmazainak megfelelõ elrendezésével, s erre is bõségesen találunk példát a különbözõ korok és kultúrák ilyen természetû müvészeti hagyatékában!) Hogyan kerül a fénysugár mégis az északi fal képsorára? Természetesen "tükör által homályosan" - hogy Ingmar Bergmant s rajta keresztül Pál apostolt idézzük. De vajon adódik-e, s ha igen, hol és miként, alkalmas tükrözõ felület a templom belsejében, amely az év minden napján és a nap minden órájában, külön be-, illetve átállítások nélkül is oda és csakis oda veri a fényt, ahová annak az elõre kiszámított rend szerint éppen verõdnie kell?
    Innentõl érdemes ismét felvenni a kutatás valóságos történetének fonalát. 1976 március végének egyik napfényes napján sorra jártuk a magunkkal hozott tükörrel a veleméri templombelsõ valamennyi gyanúba fogható pontját, kérdésünkre azonban nem találtunk megnyugtató választ. És ekkor, mint az ilyenfajta kutatások során már annyiszor, ismét a véletlen segített. A kudarcon elkedvetlenedve már átálltunk gépeinkkel a "hagyományos" mûtárgyfotózásra, s mert ebben a mûveletben csak akadályozott volna a tükör, egy hirtelen mozdulattal felcsaptam magam mögé- hova is? Ahol üres hely volt, az egyik déli ablak rézsüjére. És ebben a pillanatban az északi oldal velünk szemben lévõ egyik legexponáltabb pontján (éppen kameránk látómezejében) megjelent a várva várt fényfolt. Igem, amire a legkevésbé gondoltunk, a rézsû volt a keresett tükrözõ felület (mint késõbb a felvételek elõhívása után kiderült) a tükör nélkül is bekövetkezett volna a "megvilágosodás" csak a mi szemünk számára már érzékelhetetlen módon, mivel a templom legutóbbi felújításakor éppen az egyöntetû megvilágítás érdekében - sárga drótüveg került az ablakokba, amelyen át a fény teljesen szétszórva jut át a fény a templom belsõbe, így csak a mi felfogó apparátusunknál érzékenyebb fotó emulzió mutathatta ki a tónuskülönbséget a közvetlenül megvilágított ill. a megvilágítatlan freskó részletek között) Utólag alaposan átgondolva a dolgokat egészen  magától értetõdõnek tûnt ez a megoldás. Hiszen a rézsû csak a külsõ oldalon vezethet le csapadékot, belül ilyen szerepkör nem indokolja meglétét. Márpedig indokolatlanul ezt alaposan megtanultuk korábbi vizsgálódásaink során - a szóban forgó kultúra még nem alkalmazott építészeti elemeket...
    Alig néhány másodpercre rá, hogy az elsõ fényfoltot megpillantottuk a falon, már odébb rögzítette a kameránk (ezúttal éppel a betlehemi csillagot találta telibe), s aztán vonult-vonult tovább, a maga rendelt útján, sorra megvilágosítván az útjába esõ képelemeket és felvilágosítván bennünket nem múló érvénnyel, mert nem halványuló élmény kapcsán-arról, hogy mozgó univerzumban élünk, s ebben kell megtalálnunk pillanatról pillanatra a helyünket, szerepünket.
 

Dokumentálás napfordulón, kontroll napéjegyenlõség idején

    A mûködés alapelvének ismeretében célszerûnek látszott most már alaposabban utánanézni, mi is történik a "sötétkamrában" a fenti értelemben vett kis feltételezett csomópontjain - mondjuk a nyári napfordulón. Vajon a négydimenziós kontinuum idõtengelyén mutatkozó csomópont átvetítõdik-e valamilyen módon (s feltételezésünk értelmében ez a valamilyen mód most már közelebbrõl a napfénymozgások valamilyen módját kellett hogy jelentse!) a veleméri templom háromdimenziós terébe? Az idõtengelyen képzõdött maximum (mint ismeretes, ekkor a leghosszabb a nap és legrövidebb az éjszaka) visszajelzõdik-e valahol a templombelsõben mint a tér három dimenziójának valamelyikében, esetleg mind a háromban egyidejüleg mutatkozó maximum?
    Nos, minek szaporítsam a szót? A dokumentáció egyértelmüen jelzi, miként jelenik meg az év leghosszabb napján, röviddel napfelkelte után (hogy napfelkeltekor mit tesz a nap, àzt az "alkalmasan" megválasztott ablaküveg jóvoltából nem állt módunkban megfigyelni) a környezetétõl jól felismerhetõen elváló fényfolt a szentélyablakkal szemközti nyugati fal déli sarkában, fényre hozván a Mária köpenye alatt oltalmat keresõ bünösöket, hogyan vonul azután tovább lépésröl lépésre északnak és egyidejûleg lefelé, amint a nap mind feljebb és feljebb hág a maga égi útján, dél felé (kéttéle értelemben is!), amíg csak... De ekkor már észbe kaptunk, és sürgõsen eltávolítottuk a templom tengelyébõl a
padokat. A fényfolt szállt lejjebb és lejjebb, miközben nõttön-nõtt, és egyszer csak elérte a függõleges nyugati falsík és a vízszintes padlósík találkozásának vonalát - és ott állt a küszöbõn. A fény végigömlött a templomtéren. Kijelölte az épület tengelyét és mindjárt e tengely hosszát is. Ennél tovább nem hatolhat a fény, lévén ez a leghosszabb nap az évben, nem lépheti át a küszöbõt, nem szökhet ki a sötétkamrából. Maximum képzõdött tehát a térben is, s ezáltal megfellebbezhetetlenül visszaigazolódott, hogy a kultusztér ezúttal valóban egyetlen, oszthatatlan téridõ kontuumban funkcionál, annak mozdulásait transzformálja emberi léptékre, teszi személyesen is átélhetõvé a benne-általa tágabb körben (térben és idõben egyaránt tágabb keretek közt!) tájékozódni vágyó ember számára.
    Itt tartottunk 1977 derekán. Az õszi napéjegyenlõség napja szervezési nehézségek miatt kihasználatlanul múlt el. A téli napfordulón is hiába vonultunk le, egész nap reménytelenül borult volt az idõ. (Ez a körülmény, mint említettük, csak a szerencsétlenül megválasztott ablaküveg miatt okoz nehézséget a megfigyelésben!) Végre ez írás leadásának határidejével csaknem egybeesve került sor az elsõ alaposabb ellenõrzõ megfigyelésre 1978. március 18-án, majd április 4-5-én, a tavaszi napéjegyenlõség körüli idõszakban. (Nem panaszképpen mondom, de mindvégig szinte lopva, munkaszüneti napokon kellett folytatnunk a munkát, és természetesen a
saját kontónkra. És természetesen
támadások kereszttüzében. Még mindig nem sikerült ugyanis valószínüsítenünk, hogy az ilyenfajta vizsgálódásokat egy jelenkori müvészettel foglalkozó folyóirat munkatársa hivatalos elfoglaltságként, munkaidejében is végezheti. És még csak védekezni sem tudunk az ilyenfajta óvásokkal szemben, hiszen magunk is belátjuk: ezt a munkát nem nekünk, nem ilyen körülmények között, nem ilyen mûszerezettséggel és nem vasárnapi passzióként kellene elvégeznünk. De várhatunk-e vajon addig, míg erre a felismerésre mások is eljutnak?)
    A napforduló napjárása a templom hosszméretét jelölte ki, azaz adott szentélyablak-méretekkel és -magassággal számítva e nyilás és a bejárati ajtó küszöbe közötti távolságot. Most a napéjegyenlõség napján megfigyelt fényfoltmozgás - ezúttal a déli oldal legnyugatibb ablakán át beesõ fény mozgásáról van szó - a küszöb abszolút méreteit határozta meg. Így a küszöb egyfajta alapmértékegységgé vált a tér három dimenziójában, e mértékegység
hitelesítése viszont a negyedik dimenzióban, az idõben zajlik-e, annak alapvetõ jelentõségü, mértékadó csomópontjain. Legalábbis eddigi megfigyeléseink szerint a sarkalatos négy idõpont közül kettõn, a nyári napfordulón és a tavaszi napéjegyenlõség idején egészen bizonyosan.
 

Vizsgálódások egy új dimenzióban

    Már az elsõ, 1976 tavaszán készült felvételek elemzése során felmerült a gyanú, hogy az északi falon sorakozó jelenetek nem csupán lineárisan kapcsolódnak egymáshoz, hanem az egyes jelenetrészek között valami egyéb összefüggésnek is kell lennie. Mindenesetre érdemes volt fontolóra venni, hogy a konvención kívül vajon mi indokolhatja az eddigi szakirodalomban egyöntetûen hangot kapott azon feltételezést, amely szerint a folyamatos, azaz belsõ keretosztást nélkülözõ képsort balról számítva a Madonnáig bezárólag egyetlen, összefüggõ egységnek (Háromkirályok imádása), míg a Madonna trónja mögött álló, egyébként az elõbbi jelenet szereplõivel minden tekintetben azonos kezelésmódot mutató két alakot (az apróbb mellékalakokkal együtt) külán-külön is önálló, egymástól és a Háromkirályok jelenettõl egyaránt független egységeknek kell tekintenünk. Sokkal kézenfekvõbbnek látszott feltételezni, hogy az északi festett falfelület nyugati végétõl a keletüg, a diadaliv indításáig egyetlen megbonthatatlan egészet képez, amelyen belül nem annyira a ránk
õrökített szövegsémákkal õsszevetve, mint inkább az esetrõl esetre egyidejüleg megvilágosodó képfelületeket "összeolvasva" találhatjuk meg azokat a belsõ összefüggéseket, amelyek a voltaképpeni, az egykori alkotótól tudomásunkra hozni szándékozott tanulságokat felfedhetik elõttünk. A képi közlésnek ezek a "rejtett dimenziói", amelyekrõl mind ez ideig (tudomásunk szerint) egyáltalán nem esett szó a szakirodalomban, innentõl természetesen intenzíven foglalkoztatni kezdték a fantáziánkat.
    Mindenekelõtt keresni kezdtük a direkt összecsengéseket a képfelület azon két része között, amelyek a hagyományos tagolás szerint egymással nem állhattak szerves kapcsolatban. Pontosabban szólva nem is kellett keresgélnünk az ilyenfajta kapcsolódásokat, egyszerûen nem kellett többé kötelezõnek tartanunk eltitkolni (s még külön szégyenkezni is emiatt), hogy már korábban is észrevettük õket. Például azt, hogy a bal szélsõ lovas és a jobb szélén álló
Szent Miklós püspök-egyugyanazon arc, fiatal, illetve öreg változatban! És ha még egy kicsit tovább nézelödünk a szereplõk közõtt, hamar megtaláljuk ennek az arcnak a harmadik "kiadását" is, a csillagtól balra álló, körszakállas, kezében kucsmát szorongató alak vállán. Bár ez esetben a hasonlóság a restaurálás "jóvoltából" csaknem teljesen elsikkadt, a közeli felvételen jól megfigyelhetõ, hogy a széles, lepényszerûen szétterülõ, kissé homorú arc, amelyet szférikus homlok koronáz, tökéletes megfelelõje a két szélsõ figuráénak, s az is, hogy a restaurálás során beléje került új szemek nem töltik ki eredeti gödrüket, indokolatlanul kicsire sikerültek és túlságosan közel is kerültek egymáshoz. Szemmel látható a restaurátor törekvése, hogy ezekkel az apró "kügazításokkal" méretben és jellegben közelebb hozza ezt a figurát a tõle balra esö két szolgához, s ezzel egyidejüleg kirekessze a fõszereplõk, a három király, Mária, László és Miklós egy fokozattal nagyobb méretü (mert jelentõsebb) figuráinak sorából. Pedig ennek a szereplõnek, eredeti fejalkatából, méreteibõl, elhelyezésébõl és a rá osztott szerepbõl következtethetõen nem a szolgák között van a helye, még akkor sem, ha baljával a legidõsebb, térdeplõ király lovának kantárát fogja, hanem az "égiek" rendjében, azoknak méltó társaként, mint a háttérbe húzódó szerény házigazda, a Mária-gyermek együttes szükségszerü kiegészítõje a jelenetben: Szent József.
    Ha a szélekrõl egy-egy figurával befelé számolunk, ismét feltûnõ rokonságra ismerhetünk a második lovas, illetve Szent László álló alakja között. (A restaurálás ez esetben is szemmel láthatólag a hasonlóság jelentõs csökkenését eredményezte, bár nem tudta azt teljesen felszámolni.) A fiziognómiai jellegzetességek, továbbá a haj- és szakállviselet lényegi azonossága mellett a ruházat elemei is ezt a benyomásunkat erõsítik meg, sõt az a - már elõbbi példánknál is megfigyelhetõ jelenség is, hogy ezek a "rokon" arcok következetesen azonos irányba néznek. Még akkor is, ha- mint második királyunk esetében -ez az irány éppen ellentétes a szereplõnek a cselekmény folyamatából következõ haladási irányával.
    Ez utóbbi rokonság, amelyet Szent László és a második király alakja között felfedezni vélünk, egy további, a maga nemében külön is érdekes összefüggésre hívhatja fel a figyelmünket. Nevezetesen arra, hogy a gyermek Jézus látására érkezõ bibüai három szent király alakja ezúttal tökéletesen, mondhatni hézagmentesen
"fedésbe került" egy másik híres Háromkirályok-együttessel: az ún. "magyar három szent király" középkori fal- és táblaképfestészetünkben nemritkán feltûnõ csoportjával. Nincs mit csodálkoznunk ezen. A veleméri falképek készülésének kora: Nagy Lajos uralkodásának utolsó évtizede. A magyar szent királyok, közülük is különösen Szent László tiszteletének fénykora ez. Nagyjából ugyanez idõ tájt kerülnek felállításra Nagyváradon a Janus Pannoniustól is megénekelt "gyalogos" királyszobrok (Imre, István, László álló alakjai), s külön még a lovas Szent Lászlóé, valamennyi a Kolozsvári testvérpár alkotása. S hogy a bibliai három szent királlyal való "összetévesztés" ez utóbbiak esetében sem maradt el, arról nem kisebb személyiségtõl értesülünk, mint Szenczi Molnár Alberttõl, aki az 1600-as években még saját szemével láthatta a szobrokat, és hallhatta a váradi köznép "csacska meséit", amelyekben-Szõcs István kolozsvári író és mûvelõdéstörténész szíves közlése szerint - a három bibliai szent királyként
szerepeltek ezek a hazai történelmünkbõl ismerõs alakok. Akárhogyan vélekedjünk is ezekrõl a dolgokról, lehetetlen észre nem vennünk hogy a veleméri három király balról jobbra haladva-sokkal feltûnõbb módon kínálja fel az azonosítás lehetöségét Szent Imrével, Szent Lászlóval, illetve Szent Istvánnal, mintsem a bibliai történet utólag néwel és egyéni jellegzetességekkel felruházott "klasszikus" szereplõivel, Melchior-Menyhérttel, Baltazár-Boldizsárral (a szerecsennel), illetve Casparus Gáspárral.
    Ha most már mindezek tudatában újra szemügyre vesszük a telje5 északi falképvonulatot, egyszerre egy újabb dimenzióban, az erkölcsi értékek szintjén is visszaigazolást nyer a puszta külalaki hasonlóságok alapján fentebb felvázolt kapcsolatrendszer megléte, illetve éppilyen léte. Mi köti össze a legifjabb királyt a Madonna trónszéke mellett statisztáló Szent Józseffel, illetve Szent Miklós püspökkel, a fejalkat feltûnõ hasonlóságán túl, és azt mintegy visszahatólag indokolóan is? Gondoljuk csak végig, milyen jellegzetes erénye révén lett szent az Árpád-házból származó, fiatalon elhunyt Imre herceg. Egyetlen erénye, a szüzesség révén. Hát Szent József? Két vonatkozásban is ismét a szüzesség révén: egyrészt annak jutalmaképp, hogy magamagát megtartóztatta az istenfiúval várandós istenanyától, másrészt azért, mert szüzen maradását várandós állapota ellenére is elismerte, magától õt emiatt el nem
taszította. Van-e más, ezzel összemérhetõ erénye? Tudtommal nincs. És Szent Miklós? Eltekintve attól, hogy püspök (és ez a tény ornátusával hangsúlyosan jelölõdik), vagyis a világi hívságoktól, köztük mindenekelõtt a férfivágytól megtisztult, rendkívülisége esetünkben éppen azzal a tettével illusztráltatik, amelynek során kegyes adományával három szüzet, kik a szegénység szorításában már-már testüket kényszerültek áruba bocsátani, megtartott a szüzesség útján. Szent Miklósnak nem ez a leglátványosabb, még csak nem is a leggyakrabban ábrázolt legendás tette. Hogy itt és most éppen ezzel szerepel, annak oka feltehetõleg éppen az, hogy ezúttal a szüzesség mozzanata révén kapcsolódik bele a veleméri - ezúttal erkölcsi szinten tetten ért-téridõ-gráfba, annak egyik térben is, idöben is megfogható gráfpontjaként.
    Hát a két "Szent László"? A szerepek kölcsönös megfelelése ezúttal még feltünõbb. Mindkét esetben a Iovagi erényekkel ékes, meglett férfi ideáltípusával állunk szemben. Végül ha a harmadik király, a térdeplõ és a feje felett elhelyezett írásszalag közlése nyomán Gáspárral azonosítható, õsz szakállú aggastyán alakját, tartását, különösen pedig a Madonnához való viszonyát vizsgáljuk, aligha kerülheti el a figyelmünket a szinte mulatságosan szó szerinti egybevágás a mi Szent István királyunk legnépszerübb képi megjelenítésével: azzal a jelenettípussal, amelyben az õsz szakállú aggastyán térden állva felajánlja Magyarország Patrónájának a szent koronát. És a korona? - kérdezhetik, akik csak reprodukcióból ismerik a mûvet. Hol az azonosítás perdöntõ bizonyítéka? Nos, mint már annyiszor ebben a rövid gondolatmenetben, itt is a restaurálásra kell hárítanunk a felelõsséget a tárgy eltünéséért. A részlettelvételen még jól láthatók a nyomai, maga a korona azonban - s vele a jelzett kapcsolat felismerésének lehetõsége valamelyik korábbi "helyreállítás" során szinte a felismerhetetlenségig lepusztult a képröl.
    Folytathatnánk még a mû "rejtett dimenzióinak" feltárását ki tudja, milyen mélységekig. Hely és alkalom hiányában azonban ezt szerencsésebb sorsú kutatótársainkra kell bíznunk, alighanem végérvényesen. Álljon itt befejezésül legalább az eddig felismert és leírt kapcsolódások összesített folyamatábrája, néhány további kapcsolatjelzéssel, hátha reménységünk szerint - kündulópontul szolgál majd további, még mélyebbre hatoló, még tágabb érvényességi körû összefüggések feltárására irányuló kutatásoknak.'
 

Epilógus

    Tegyük föl újra a kérdést, hiszen nekünk is újra meg újra felteszik, illetékesek és illetéktelenek egyaránt: mi indokolja-s indokolhatja-e hát bármi is? - hogy egy mai múvészettel foglalkozó folyóirat hasábjain ennyire hosszasan idõzzünk el egy ilyen "korszerûtlennek" látszó témánál? Válaszul közhelyekre hivatkozhatnánk. Például arra, hogy a múlt irányában tájékozatlan ember a jövõ felé sem tud biztonságosan tájékozódni. Vagy praktikus szempontokra: hogy amíg az ilyenfajta képi összefüggések feltáratlanul maradnak, addig védtelenül ki vagyunk szolgáltatva a fentiekhez hasonló félreigazítások, önkényes "helyreállítások" nagyon is reális és mindennapos veszélyének. Amelyek által - hogyan is fogalmazzam finoman? - nemcsak, sõt nem is elsõsorban a múlt károsodik. Mégsem ezekre hivatkozom. hanem arra az élményre, amelyben 1976 tavaszán volt részem, amikor elõször ragyogott fel bámuló szemeim elõtt a veleméri falképsor egyik figurájának arca a hozzája vendégségbe érkezõ fényben, hogy azután, néhány röpke másodperc múltán, a kedves vendég távoztával, fokröl fokra kihunyjon és ismét alámerüljön a sötétség, a nemlét birodalmába.
    Kétségbevonhatatlan tény: ma igen sok tekintetben sokszorosan többet tudunk több adattal rendelkezünk - a világmindenségrõl, mint veleméri templomépítõ-díszítõ elõdünk. De vajon képesek vagyunk-e ezt a mérhetetlenül megnõtt tudásanyagot ugyanolyan élményszerüen továbbítani is nemzedékrõl nemzedékre, mint ahogyan õ tette - a maga kevesebbjével? Egy elõnye mindenesetre egészen bizonyosan volt velünk szemben. Hibátlanul tudott közlekedni a négy dimenziós kontinuumban, és értelmes közléseket tudott adni belöle-róla-általa. Tudjuk mi ezt ma? És ne lenne szükségünk rá? Hogyan várhatjuk hát, hogy teljes intenzitással átélt személyes élményeink során rögzõdjenek belénk mai világképünknek olyan alapfogalmai, mint a tõmeg és az energia egyenértékûsége, a bizonytalansági reláció, az út és az idö kõlcsönviszonya vagy a rettegett érettségi tétel - a fény kettõs természete. Amely utóbbi fogalom olyan megragadó erõvel nyilatkozott meg számunkra ott és akkor, 1976 tavaszán, a veleméri "sötétkamrában"...

    A kézirat lezárása után nyílt alkalmam végigolvasni Kovács József újabb tanulmányát, melynek címe: A veleméri Szentháromság-templom -különlenyomat A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve címû kiadványból, Szombathely 1976. Érdemes idézni belõle két rövid részletet, mert ez további konkrét tartalommal tölthetik meg a mi, jobbára csak általánosságban megragadott csomópont erõvonalrendszerünk némely részletét.
    "A veleméri Szent László-kép tagadhatatlanul Vénusz-képlet. Minthogy pedig az északi falnak kelet felé húzódó szakaszán található ez a kép, azért "szép planétát, mely szeretni biztat" a stella mattina, a hajnalcsillag szerepében mutatja be, mint amely "mosolyba bonja Keletet" (vö.: Dante, Purg, 1., 19.). A Vénusz ugyanis legkõzelebb jár a Naphoz, egyik esztendõben elõtte jár, ilyenkor Lucifernek, fényt-hordozónak, vagyis hajnalcsillagnak nevezik, a másik esztendõben pedig követi a Napot, és ilyenkor Hesperus, vagyis estcsillag a neve. Amelyik esztendõben a Vénusz hajnalcsillag, abban az esztendõben a Marsnak az ikonizációja-a Szent Márton kép - a veleméri templomban a nyugati fal délnyugati szakaszán, tehát az "est"-ben található, az északi fal északkeleti végén található Szent László-kép a hajnalcsillagnak a képjele. Minden bizonnyal ez a szemlélet hatott a himnuszköltõre, aki így énekelt Szent László királyról:

Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágaláfos gyöngy,
Csillagok közt fényességes csillag...
(I.m. 528-29. o.)
    Ha a László-képet az Epiphania kompozícióban a Vénusz bolygó képjelének tekintjük, akkor az itt szereplõ Miklós-képet pedig a Merkur bolygó jelképének kell tekintenünk. Hárman versenghetnek ugyanis a hajnalcsillag szerepéért, a Mars, a Vénusz és közben-közben a Merkur is. A hajnalcsillag a gyõztes. Ha a Mars esti csillag, akkor a Vénusz reggeli csillag, illetõleg fordítva. Ám a Merkur is feltûnhet az
égen a hajnal elötti szürkületben, és ez akkor történik meg, amikor növekszik, tehát újulása után. Ilyenkor fordul elõ az a helyzet, hogy a Vénusszal együtt tölti be a hajnalcsillag szerepet. Sõt, meg is elõzheti a Vénuszt, ebben az esetben a Merkur magának követeli a hajnalcsillag nevet. Aveleméri Epiphania-freskó Szent Miklósa is véleményem szerint- ilyen esetet rögzít." (I.m. 532-533. o.)
    Nem ennek az írásnak a feladata, hogy vitába szálljon az idézet egyik-másik csillagászati szempontból nem éppen szerencsésnek tûnõ - megfogalmazásával. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Kovács József által javasolt konkretizálás jó nyomon halad. Ugyanakkor az is, hogy a további jelentésrétegek felfedése, illetve az eddigiek pontosítása csakis úgy képzelhetõ el, ha egységes téridõ-gráfként kezeljük a falképegyüttest.
    Itt kell megjegyeznem még, hogy Kovács József megfigyelése szerint (mely^ek mûszeres ellenõrzését fentebb említett okokból egyelõre nem tudtuk elvégezni) a téli napforduló hajnalán a szentély délkeleti ablakán át besütö napsugarak a Madonna ölében ülõ gyermek Jézust világítják meg.

    1. A veleméri kora gótikus Szentháromság templom, délkeleti nézet (fotó Haris)
    2. A három déli ablak kívülrõl, a "szabálytalan" külsõ profiloknak a fény terelésében jut szerep
    3. Az északi oldal falképciklusa, a három déli ablakon bevetülõ fény jellegzetes, folyamatosan változó alakú és helyzetû foltjaival
    4-8. A keleti szentélyablakon át bejövõ fénysugár útja a szemközti nyugati fal képsorán, a Köpenyes Mária oltalmát keresõ bünösök csoportjától a küszöbig - a felvételek készülésének idõpontjai (budapesti helyi idõ szerint és csupán hozzávetõleges pontossággal!): 4.38, 5.00, 5.15, 5.35 és 5.40-kor.
    9. Az egyik déli ablak rézsûjére tett zsebtükör a szemközti falképciklus meghatározott-egy egy éven belül pillanatról pillanatra változó, és ezért a közösség számára fontos idõpontok számontartására alkalmas pontját világítja meg (szerzõ.felvétele 1976 márciusában)
    10. A legkisebb király (Melchior - Szent Imre) az északi faliképsor Epiphania jelenetébõl
    11. Szent József az Epiphania jelenetbõl - jól látható a hibás kiegészítés az arc közepén és jobb szélén, ami által a fej karaktere a felismerhetetlenségig eltorzul
    12. A középsõ király (Baltazar - Szent László) az önkényes festõi hatásokra törekvõ kiegészítés szétdúlta az eredeti vonásokat
    13. Szent László "hiteles" ábrázolása - a kétágú szakáll, a jellegzetes hajviselet, továbbá az öltözék feltûnõ hasonlósága valószínûsíti a lényegi azonosságot a "középsõ királlyal"
    14. Szent Miklós feje - itt a restaurálás megkegyelmezett az eredeti arcvonásoknak, így mindjárt szembeszökö a lényegi azonosság a másik szélsõ figurával, a "kis királlyal"
    15. A templom tengelyében beözõnlõ fénysugár a nyári napforduló hajnalán 5.40 körül jelöli ki a szakrális tér bels8 kiterjedésének maximumát, a szentélyablak "könyöklõje" és a bejárati ajtó küszöbe közti távolságot
    16. A fényfolt a továbbiakban a földön folytatja útját, míg a szentélyben, nagyjából a pasztofórium lábánál, végleg el nem hal (fotók Haris László)