Fábián László: Fény - erõ


    Döbbenetes volt valamikor olvasnom, hogy a hiroshimai atomtámadáskor egy (?) ember árnyéka ráégett a falra. A romként meredõ fal õriz egy fénylenyomatot, amelyet a hõség véglegessé rögzített. Sokszor végiggondoltam azóta, mi több, játszottam is az ötlettel, hogy fény-képezés - mióta világ a világ - mindig is létezett: nem föltétlenül csak a modern emulzió lehet fényérzékeny és alkalmas képrögzítésre, de számos más anyag is; azaz: az évmilliárdok során az univerzumban, de jóval késõbb itt a földön is számos fény-képezõ aktus megeshetett, legfölljebb ezek eredményeirõl nem tudunk. Mert bizony a fény az Idõ elsõ pillanatától létezik; a Nagy Bumm - miként a fizikusok kedélyeskedve nevezik - igen erõs fényjelenségekkel járt, a beindúlt kazán pedig igencsak folyamatosan égett és ég a legváltozatosabb formációkban.
    A Biblia is úgy számol be a világ kezdeteirõl, hogy "setétség vala a mélység szinén", és Isten nyomban látta, hogy ez önmagában semmi, tehát szólt: "Legyen világosság: és lõn világosság
    Világosság és sötétség; fény és árnyék.
    Úgy tetszik a legalapvetõbb ellentétpár, amely egységbe foglalva kiadja az egész univerzumot. Akár a kínaiak yang-yin jele - belefoglalva a körbe. Mert ebbe az egyetlen jelbe a kínaiak is a világmindenséget, a külsõ természetet és az emberi bensõt óhajtották és tudták dialektikus egységbe fogni. Az ellentétek egységébe. Magától értetödik: ennek az ellentétpárnak a legtágasabb a metaforikus kiterjedése; analógiás gondolkodásunk legkivált erre hagyatkozik. Egy olyan kifejezés, mint a világos beszéd - természetesen - metafora. Értjük és gondosan leforditjuk: minden eleme fényben fürdik, meg van világitva, semmi nem marad belõle rejtve. Ha valamit mindenképpen meg akarunk õrizni, arra úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére. Enélkül a fény nélkül ugyanis örök sötétség borulna ránk: semmit nem láthatnánk Isten világából. Amikor pedig halottaink -tól veszünk búcsút, azt kivánjuk: az örök világosság fénnyeskedjék nekik. Az, amely kibomlott az õsrobbanásban, ha így történt a dolog; az, amire az elsõ pillanatban Isten akarata irányult. Az õsmitoszok, a jelentõs archaikus bölcseletek, a nagy vallások mind-mind tudnak a fény jelentõségérõl; az igazi istenek egytõ1 egyig szoros kapcsolatban vannak a fénnyel, miként Jézus Krisztus is a fény fejedelme, talán mert ezt a státust megörökölte a fényhozótól: Lucifertõl.
    Sóvárgásunk a fény után - életvágy. Az élet megõrzésének a vágya. A Gefühlsdrang, ahogyan ezt a vágyat Max Scheler nevezi, már a növényben munkál.
    Szellemi erõt azonban az emberi "érzõerõ" talált a fényben és változtatta azt egyszerre anyagivá és szellemivé. Van abban valami transzcendentális (metafizikai) üzenet, hogy a fizikai jelenségek világában (makro- és mikro világban egyaránt) a fény(sebesség) jól érzékelhetô cezurát jelent. Mintha azt akarná mondani: eddig és ne tovább. Bennünk meg nyomban ágaskodik a kiváncsiság: bizonyára a minden titkok kulcsa található azon túl.
    És valahogy így is lehet; sõt, talán akarjuk is, hogy így legyen.
    A fizikusok fölfoghatatlan, elképzelhetetlen dimenziók paravánjait tologatják, tachyonokra vadásznak; expediciókról fantáziálnak abba a fényen túli (?) világba.
    A fölfedezés öröme a mûvésznek nem adatott meg; eképpen arra kényszerül, hogy önmaga teremtsen a maga (és mások) számára világokat. A fény igézetétõl, akárcsak a vadnyúl a gépkocsi reflektorának fény, kévéjébõl, szabadulni nem tud, igy hát befogja, legyen segítségére újabb és újabb világok megalkotásában. Ime, a teremtõ fény; ahogyan valamikor az emberiség nagy mitoszaiban is megjelent.
    Van képzõmûvészet, van fényképezés, van mozi, televizió, színház; ez egy sem tudna a fény nélkül mihez kezdeni, vannak ki netikus mûvészetek - valahol a képzõmûvészetek határán. Nos, a fény nem tiszteli ezeket a határokat: új területekre tör be, és ahol megjelenik, ott esztétikai izgalmakat is okoz. holográfia - például - nem indult új mûfajnak; a mûvészet mára bekebelezte.
    Mivelhogy a mûvészet is gátlástalan harácsoló. (Nemcsak az üzlet, amely aztán a materializálódott szellemi fényformákat (mûalkotásokat) rendre piaci prédává teszi. A napokban hozta a posta a Steirischer Herbst '96 programfüzetét - hologramba burkolva.)  Sõt. A mûvészet számára még a kozmikus cenzúra sem jelent gondot: a fantázia - úgy tetszik - sebesebb a fénynél. Akár a tachyonok.
    Mindenesetre, a mûvészet, amikor mûalkotást hoz létre, a fény szellemi természetére apellál, ugyanakkor matériájából építkezik. Ha nem így lenne, a mûalkotásokban nem találnánk semmi figyelemre méltót vagy éppen nem is látnánk õket. Meglehetõsen különös volna ebben a fényárban uszó, pazar és pazarló világban, amelyben a fény ismét hatalommá vált, ha nem is a hajdani mitológiák értelmében.
Ha pedig hatalom, alighanem meg kell hajolnunk neki.