Döbbenetes volt valamikor
olvasnom, hogy a hiroshimai atomtámadáskor egy (?) ember
árnyéka ráégett a falra. A romként meredõ
fal õriz egy fénylenyomatot, amelyet a hõség
véglegessé rögzített. Sokszor végiggondoltam
azóta, mi több, játszottam is az ötlettel, hogy
fény-képezés - mióta világ a világ
- mindig is létezett: nem föltétlenül csak a modern
emulzió lehet fényérzékeny és alkalmas
képrögzítésre, de számos más anyag
is; azaz: az évmilliárdok során az univerzumban, de
jóval késõbb itt a földön is számos
fény-képezõ aktus megeshetett, legfölljebb ezek
eredményeirõl nem tudunk. Mert bizony a fény az Idõ
elsõ pillanatától létezik; a Nagy Bumm - miként
a fizikusok kedélyeskedve nevezik - igen erõs fényjelenségekkel
járt, a beindúlt kazán pedig igencsak folyamatosan
égett és ég a legváltozatosabb formációkban.
A Biblia is úgy számol
be a világ kezdeteirõl, hogy "setétség vala
a mélység szinén", és Isten nyomban látta,
hogy ez önmagában semmi, tehát szólt: "Legyen
világosság: és lõn világosság”
Világosság és
sötétség; fény és árnyék.
Úgy tetszik a legalapvetõbb
ellentétpár, amely egységbe foglalva kiadja az egész
univerzumot. Akár a kínaiak yang-yin jele - belefoglalva
a körbe. Mert ebbe az egyetlen jelbe a kínaiak is a világmindenséget,
a külsõ természetet és az emberi bensõt
óhajtották és tudták dialektikus egységbe
fogni. Az ellentétek egységébe. Magától
értetödik: ennek az ellentétpárnak a legtágasabb
a metaforikus kiterjedése; analógiás gondolkodásunk
legkivált erre hagyatkozik. Egy olyan kifejezés, mint a világos
beszéd - természetesen - metafora. Értjük és
gondosan leforditjuk: minden eleme fényben fürdik, meg van
világitva, semmi nem marad belõle rejtve. Ha valamit mindenképpen
meg akarunk õrizni, arra úgy vigyázunk, mint a szemünk
fényére. Enélkül a fény nélkül
ugyanis örök sötétség borulna ránk:
semmit nem láthatnánk Isten világából.
Amikor pedig halottaink -tól veszünk búcsút,
azt kivánjuk: az örök világosság fénnyeskedjék
nekik. Az, amely kibomlott az õsrobbanásban, ha így
történt a dolog; az, amire az elsõ pillanatban Isten
akarata irányult. Az õsmitoszok, a jelentõs archaikus
bölcseletek, a nagy vallások mind-mind tudnak a fény
jelentõségérõl; az igazi istenek egytõ1
egyig szoros kapcsolatban vannak a fénnyel, miként Jézus
Krisztus is a fény fejedelme, talán mert ezt a státust
megörökölte a fényhozótól: Lucifertõl.
Sóvárgásunk a
fény után - életvágy. Az élet megõrzésének
a vágya. A Gefühlsdrang, ahogyan ezt a vágyat Max Scheler
nevezi, már a növényben munkál.
Szellemi erõt azonban az emberi
"érzõerõ" talált a fényben és
változtatta azt egyszerre anyagivá és szellemivé.
Van abban valami transzcendentális (metafizikai) üzenet, hogy
a fizikai jelenségek világában (makro- és mikro
világban egyaránt) a fény(sebesség) jól
érzékelhetô cezurát jelent. Mintha azt akarná
mondani: eddig és ne tovább. Bennünk meg nyomban ágaskodik
a kiváncsiság: bizonyára a minden titkok kulcsa található
azon túl.
És valahogy így is lehet;
sõt, talán akarjuk is, hogy így legyen.
A fizikusok fölfoghatatlan, elképzelhetetlen
dimenziók paravánjait tologatják, tachyonokra vadásznak;
expediciókról fantáziálnak abba a fényen
túli (?) világba.
A fölfedezés öröme
a mûvésznek nem adatott meg; eképpen arra kényszerül,
hogy önmaga teremtsen a maga (és mások) számára
világokat. A fény igézetétõl, akárcsak
a vadnyúl a gépkocsi reflektorának fény, kévéjébõl,
szabadulni nem tud, igy hát befogja, legyen segítségére
újabb és újabb világok megalkotásában.
Ime, a teremtõ fény; ahogyan valamikor az emberiség
nagy mitoszaiban is megjelent.
Van képzõmûvészet,
van fényképezés, van mozi, televizió, színház;
ez egy sem tudna a fény nélkül mihez kezdeni, vannak
ki netikus mûvészetek - valahol a képzõmûvészetek
határán. Nos, a fény nem tiszteli ezeket a határokat:
új területekre tör be, és ahol megjelenik, ott
esztétikai izgalmakat is okoz. holográfia - például
- nem indult új mûfajnak; a mûvészet mára
bekebelezte.
Mivelhogy a mûvészet
is gátlástalan harácsoló. (Nemcsak az üzlet,
amely aztán a materializálódott szellemi fényformákat
(mûalkotásokat) rendre piaci prédává
teszi. A napokban hozta a posta a Steirischer Herbst '96 programfüzetét
- hologramba burkolva.) Sõt. A mûvészet számára
még a kozmikus cenzúra sem jelent gondot: a fantázia
- úgy tetszik - sebesebb a fénynél. Akár a
tachyonok.
Mindenesetre, a mûvészet,
amikor mûalkotást hoz létre, a fény szellemi
természetére apellál, ugyanakkor matériájából
építkezik. Ha nem így lenne, a mûalkotásokban
nem találnánk semmi figyelemre méltót vagy
éppen nem is látnánk õket. Meglehetõsen
különös volna ebben a fényárban uszó,
pazar és pazarló világban, amelyben a fény
ismét hatalommá vált, ha nem is a hajdani mitológiák
értelmében.
Ha pedig hatalom, alighanem meg kell hajolnunk neki.